A könyv, amely nagyban megváltoztatta az íráshoz való hozzáállásomat

Emlékszem, első osztályban extra gyorsan megtanultam olvasni, és aztán ez a tevékenység beszippantott. A részemmé vált. Olvastam evés közben. A kádban. A buszon. Az iskolában. Titokban, lámpaoltás után. Mindig és mindenhol (az őrületbe kergetve ezzel a családomat).

Mindegy volt, hogy mérges vagyok, szomorú, elkeseredett vagy boldog, csak elővettem az éppen aktuális regényemet, és azonnal megszűnt a külvilág. Az olvasás volt (és a mai napig az) az én menedékem.

Ahogy idősebb lettem, önkéntelenül elkezdtem arra figyelni, hogyan fogalmaznak a kedvenc íróim.  

Én is úgy akartam írni.

Elvarázsolt.

Göröngyös utam a szövegírás felé

Forrest Gump csak futni akart. Én meg csak írni. De nem ám akárhogyan! Jól írni. Arra vágytam, hogy érzelmeket váltsak ki az irományaimat olvasó személyekből.

Általános iskolás éveimben naplót írtam. Olyan egyszerű volt! Szárnyaltak a gondolataim, én pedig ahogy jöttek, papírra is vetettem.

Sokan biztattak. Természetesen a családom. A barátaim. De a legjobban az töltött el büszkeséggel, ha a tanáraim dicsértek meg. Az mégiscsak hitelesebb. Ők értenek hozzá –gondoltam. Én pedig naivan elhittem. Mert el akartam hinni.

Amikor megszülettek a gyerekeim, elkezdtem blogot írni. Akkoriban mindenki így tett. Nagyon szerettem, de csak a családom és a magam szórakoztatására íródott. Soha nem tettem nyilvánossá. Nem volt hozzá bátorságom. Utólag azt mondom, talán tudat alatt éreztem, hogy messze nem olyan elsöprőek a bejegyzéseim, mint ahogy én azt hittem.

Klisé, de igaz: az az ideális, ha azzal keresel pénzt, ami a hobbid.

Könnyű kitalálni, mit tűztem ki célul magam elé.

Sokáig álom maradt. Egy kipipálatlan sor a bakancslistámon. Elérhetetlen epekedés.

Megvalósult az álmom

És akkor jött egy újabb bizonyított közhely: a legjobb dolgok akkor történnek veled, amikor nem számítasz rá.

Jelentkeztem egy álláshirdetésre.

Szövegírót kerestek.

Egy életem, egy halálom, megpályáztam. A sokadik kör után már optimista voltam. Talán. Sikerülhet.

Imáim meghallgattatásra találtak, és enyém lett az állás.

Ismerkedés, betanulás után, megkaptam az első témát, az első cikkemhez.

Siker helyett kudarc

Mit nekem egy blogbejegyzés? Írtam és írtam. Az járt az eszemben, hogy itt a pillanat, bizonyítanom kell. Méltó vagyok a pozícióra. Minden kétséget kizáróan éreztem, hogy ebben hiba nem lehet.

Lett.

Pofára esés. Kétségbeesés. Önsanyargatás.

Nem mondom, hogy nem kezdtem el nyalogatni a sebeimet, mert hazudnék, ha ezt állítanám. De mentségemre legyen mondva, nem tartott sokáig. Javítottam a hibákat. Újra és újra. Mindaddig, amíg jó nem lett (szándékosan nem a tökéletes kifejezést írtam).

Ez a folyamat lejátszódott a következő néhány írásommal is. Az önostorozás ezúttal elmaradt. Fejlődni és tanulni akartam.

Kaptam egy könyvet: Janata Kriszta: Szövegírás szenvedéllyel

Igazából, már akkor megszerettem ezt a könyvet, amikor még egy sort sem olvastam belőle. A külcsín azonnal levett a lábamról. Letisztult, egyszerű és igényes. Mindehhez még figyelemfelkeltő is. Az apró ajándékok (könyvjelzők) pedig figyelmességről tesznek tanúbizonyságot.

Ez nem csak egy könyv. A KÖNYV.

Talán neked is vannak berögzült könyvolvasási szokásaid. Az enyém az, hogy soha nem olvasok bele sem a közepébe, sem a végébe.

Így, amikor az első néhány oldal után azzal szembesültem, hogy feladatokat kaptam, igencsak meglepődtem. Ismét az iskolapadban éreztem magam és azonnal elkezdtem töprengeni a lehetséges megoldásokon. Itt a hangsúly a többesszámon van. Nem egy megoldás az elfogadható. Használhattam a kreativitásomat.

Talán ez az egyik titka a könyvnek.

Irányt mutat, de közben nem töri le a szárnyaidat.

Miért más ez a könyv?

Ami a kötet felépítését illeti, fejezetekre van bontva. Meglehetősen logikusan.

Kezdve onnan, hogy kezdj el egy cikket, milyen módon tudsz ütős címet kreálni, azon át, hogyan keltsd fel az olvasók figyelmét, és úgy egyáltalán, miről írj.

Ahogy haladtam a fejezetek feldolgozása közben, minduntalan ugyanaz a két gondolat futott át az agyamon:

1. Annyira egyértelmű, oly mértékben átlátható, hogy nem értem, miért nem jutottak ezek a tanácsok magamtól az eszembe.
2. Elhittem, hogy fogok tudni úgy írni, ahogy az egy szövegírótól elvárható.

A 2. pont kiemelkedően lényeges. A hit. Ha én nem hiszem el, hogy jót tudok alkotni, mástól hogyan várhatnám el, hogy értékelje azt, amit olvas tőlem?

Ami különösen megfogott az az, hogy nemcsak azt magyarázza el a könyvben, hogyan írj, hanem azt is, hogyan NE írj.

Tiltólistás szavak például, amiket bevallom, én rendszeresen használtam.

Amikor naplót vagy blogot írtam, egyszerű dolgom volt, hiszen a saját érzéseimet fogalmaztam meg.

Ha marketingszöveget kell írnom, egészen más a helyzet. Erre is rávilágít az írónő. Ha tanár vagy és az űrkutatásról kell írnod, nem tudsz hiteles lenni addig, amíg nem tudsz az űrkutatók fejével gondolkozni. Eggyé kell válnod velük.

Tanulság

Bátran állítom, hogy aki ezt a könyvet elolvassa (nem mondom, hogy egyik pillanatról a másikra, de) meg fog tudni írni bármilyen marketingszöveget.

Mielőtt elolvastam Janata Kriszta könyvét, azzal áltattam magam, elég, ha szépen, választékosan fogalmazok. Most már tudom, hogy az édeskevés.

Vannak olyan elemek, szabályok, amiktől nem tekinthetek el. Már ha eladható, figyelemfelkeltő írást szeretnék kiadni a kezeim közül.

Már tudom, hogy nem baj, ha nem írónak születtem. Rengeteg tanulással és alázattal azzá válhatok.

Kaptam egy könyvet, amely által máshogy látom ezt a szakmát. Látom a fényt az alagút végén. És lett egy új példaképem: Janata Kriszta.